Get Adobe Flash player

"Az ember úgy változtathatja meg életét, hogy megváltoztatja gondolkodását."

William James

szivekÚj témám nem új. Jó ideje foglalkoztat. Figyelem az embereket, figyelem magamat. Próbálom megérteni az ismétlődéseket, a mélyben húzódó sablonokat...

Amikor valakire fókuszálunk, valamilyennek látjuk. Azt hisszük, hogy pont olyan. Milyen? Amilyennek látni akarjuk. A saját valóságunk, ami talán köszönőviszonyban sincs a valósággal.

Mindegy. Nem foglalkozunk ezzel. Akkor ott azt akarjuk, hogy olyan legyen a másik. És talán hihetetlen, de tényleg olyanná válik. Azt vesszük észre, amit megengedünk. Magunknak. Illúzió? Igen. Milyen jó lenne hagyni, hogy a másik az legyen, aki... de mi mit is akarunk? Hogy megfeleljen az elvárásainknak. Apró lépésekkel kezdjük. Hívjon fel ekkor... küldjön sms-t akkor, jöjjön értem így, úgy, legyen ilyen ruhában vagy olyanban. Néhány találkozás után beszivárgunk minden szinten, szinte mindenhova. Egymás életébe. Milyen jópofának tűnik. Az is lenne, ha nem kezdenénk el egymást birtokolni. Jönnek az elvárásaink és akaratlanul is erőszakossá válunk. Lelki terror? Zsarolás? Közöny? Némaság? Megvonás? Széles a skála, nagy a repertoár. Az emberi lény fejlődik, mutálódik, de bizonyos dolgok nem változnak évezredek óta. Most akkor mi van? Szerelem? Szeretet? Birtoklás? Kedvelés? Érdek? Hűha, talán nehezebb letisztázni, mint elsőre látszik. Falaink mögé akkor jut be a másik, ha megfelel. Akkor gondolom, na igen, olyan, amilyennek akarom... de nem ezt mondom, hanem azt, hogy szeretem. Mit is? Hogy ügyesen átalakítottam? De akkor mi fogott meg benne? Akkor... amikor még önmaga volt.

Mostanában ezt gyakorolom. Egy újabb játszma, amire benneteket is bátorítalak. Próbáljátok ki. Legyetek reálisak. Elfogadom a másikat annak, aki? Nem akarom megváltoztatni? Szeretem a tulajdonságait? Szokásait? Vagy csak a széles vállát, zöld szemét, izmos fenekét? Nem mindegy, gyerekek! Illúziók nélkül nehéz élni, de lehet, hogy a párkapcsolatainkba nem sok jót hoz. Mi lenne, ha ránéznénk a helyzetre, önmagunk érzéseire. Különbséget tennénk a hazugságaink, önámításaink, vágyaink között. Amikor mondjuk elvárjuk, hogy a másik boldoggá tegyen. De miért is? Ki ő? Boldogság-felelős? Aztán ha csalódunk, akkor azt mondjuk, nem tudsz boldoggá tenni.... vagy hasonlót. Most arra jutottam, hogy bármilyen fájdalmas (vagy egyáltalán nem), de egyedül vagyunk. Ha megéljük a magányunkat, de csak, mint egyedüllét - a lelkünkkel, szellemünkkel, testünkkel.... akkor talán nem egy másik emberre próbálunk építeni... sokkal inkább magunkra, a belsőnkre, énképünkre, gondolatainkra. És ha jó alapot hozunk létre, akkor talán mások nem ingatnak meg, nem befolyásolják igazából lelkünk rezdüléseit... mert akkor tudjuk, hogy a másik egy önálló lény, nincs távirányítónk, hogy kényünk-kedvünk szerint kapcsolgassuk, és még jogunk sincs, hogy ezt megtegyük... Akkor tesszük a dolgunkat, hagyjuk, hogy a másik is ezt tegye. Akkor nem tesszük függővé önmagunkat egy másik lénytől. Csak leszünk. Úgy, ahogy. És a másiknak is "megengedjük". Azért használom ezt a csúnya szót, hogy belénk égjen. Jó mélyre. Nincs jogunk elvárásokkal teli életet élni... egy másik lény irányában. Ahogy mi is frászt kapunk, ha korlátoznak a szabadságunkban, abban, hogy önmagunk legyünk. A csoda ott van mindenkiben, csak a szemünk nem mindig áll rá. Ez viszont már a mi korlátoltságunk. Korlátoltnak lenni nem jó. Egy jó barátom szerint, ha nyitottak vagyunk, akkor nem sok egyéb kell, szinte mindenre képesek vagyunk. Első lépésként faragjunk le a korlátoltságunkból.

Lehet gyakorolni. Olyan, mint a bicajozás. Nem fog könnyen menni, de aztán már nem felejtjük el. Drukkolok Nektek. Tudjátok, miért kell megpróbálni? Ha nem tesszük, akkor az élet újra hasonló kapcsolatokba "kerget". Mi meg ráfogjuk, hogy a másik hibás mindenért. Vastagon benne vagyunk mi is, és főleg az elvárásaink. Az egész nézőpont kérdése. Kicsit csoszogjunk arrébb, nézzünk rá a saját életünkre onnan is. Mindegy, hogy honnan nézzük, de engedjük meg magunknak, hogy ne ragaszkodjunk egyetlen szemlélethez. Élvezzük, hogy mindig más. Mi. Annyi minden vagy Te is, én is. Csoda. Éljük át. Nincs más választásunk. Ha a boldogságot válasszuk persze. Annak aki, nem hiszi, nem sok minden marad, csak a megszokott világ. A korlátaival, szögletességeivel, szürke színeivel, problémáival.

Ha sikerül megízlelned, megtapasztalod, hogy képes vagy elfogadni a másikat annak, aki... nos akkor nagyon nagy lépést tettél egy harmonikus, erős alapokra épített kapcsolat irányába. Nem kicsi a tét! Onnantól jöhet egy másik fontos kérdés, ha már nem a másikra építed önmagad, sokkal inkább mellé. hogy egy irányba néztek-e. Mert bizonyára sokszor helytálló, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de egészen biztos vagyok abban, hogy ettől függetlenül ők is egy irányba néznek. Mondhat sok tapasztalt ember sok mindent, de mindig érdeklődve kérdezem a harmóniát sugárzó párokat, hogy mitől élvezik a közös életet. Mindegyik történetben az volt közös, hogy az irány nagyon hasonló volt. Ettől képesek megmaradni önmaguknak, figyelni befelé, építkezni befelé, kifelé, és ettől tudnak dolgozni a másikért is. A másik mellett. Mert a TÁRSA. És neki is az a másik. Nem a tartópillére vagy elnyomója.

Nincs titok. Bárkinek sikerülhet. Önismeret. Lépésről, lépésre. Ha elindulsz, nem fogsz megállni, a változás visszafordíthatatlan. Mikor indulsz?

Hegedüs Erika
életvezetési tréner, coach

Kövess a facebook-on: